A nemzeti örökség humortalan védelmezői

Van-e a magyaroknak iróniája? Elfogadjuk-e hogy van aki gúnyosan szemléli a magyar történelem egyes fejezeteit vagy ezért a tettéért helyből le akarjuk ütni? A téma rég beszippantott engem is, ami miatt aztán van aki legszívesebben elküldene jó messzire... hát, istenem, ez vele jár. Amíg csak mondja, addig rendben van.

A minap az iróniáról nyilatkozott Kertész Imre egy nemrég rosszul fordított cikk után:

"Kertész igennel válaszolt arra a kérdésére, vajon az a gúny, amellyel újra és újra kollektív identitásokról beszél, egy tabu megsértését jelenti-e honfitársainak? „A magyarok nem ismerik az iróniát – a képzetteket kivéve.”

A Die Welt munkatársa azt állította, hogy Kertész Imre polémiájával egy Németországban és Ausztriában erősen elterjedt irodalmi hagyományt követ, amely Thomas Mann vagy Karl Kraus és Thomas Bernhard alapján „a nemzeti önszidalmazáshoz való kedvnek” nevezhető. „Ez a hagyomány egyáltalán nem létezik Magyarországon?” – kérdezte Krause.

Kertész szerint „nemcsak hogy nem létezik, Magyarországon nem is tudják, hogy más országok rendelkeznek ezzel a hagyománnyal„.

„Thomas Mann és Karl Kraus a magyar polgárság körében egykor sokat olvasott szerzők voltak. A magyar polgárság azonban megszűnt. Megmaradtak a nemzeti örökség humortalan védelmezői, akik minden kritikát a saját fészekbe való piszkításként akarnak megtiltani.”

Az újságíró megkérdezte, hogy a Kertész által megfogalmazott bírálatra adott dühödt reagálás összefügg-e azzal is, hogy érzékeny pontot érint? „Igen, természetesen – válaszolta Kertész. – Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Magyarországon van egy olyan hű közönségem is, amelyik érti ezt az iróniát. Ez a közönség azonban nem rendelkezik a nagy internetplatformokkal.”

Olvasd végig az Indexen.